Bevezető

Sziasztok, kedveseim!

Végre valahára meghoztam a bevezetőt, remélem elnyeri a tetszéseteket, s megajándékoztok egy-egy pipával, kommenttel, vagy akár a feliratkozásotokkal. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, s noha az események még korántsem indultak be, mégis eléggé pörgősre sikeredett ez a kis szösszenet. Jó olvasást kívánok nektek!

Ölel titeket;

Aria Hudson

IRÁNY BUDAPEST!

A vonaton ülve – miközben a fülemben egy Metallica dal szólt – azon gondolkoztam, hogy milyen is lesz egyedül az élet. Boldogulni fogok az egyetemen, jó lesz a ház, amire Ádám azt mondta, hogy „fasza”? Megannyi kérdés közül ezek foglalkoztattak a leginkább.

Az elmélkedésemben egy hókuszpókra hajazó, vagy hatvan éves csávó zavart meg, ahogy könnyedén megkocogtatta a vállamat, mit sem törődve azzal, hogy én éppen „nem vagyok otthon”. Nem vagyok egy ijedős ember, sőt, de az öregnek sikerült úgy megrémisztenie, hogy remegve rántottam ki a fülemből a fülhallgatót. Olyan mogorván néztem rá, hogy szinte hátrahőkölt a meglepettségtől.

– Elnézést, ha megijesztettem – mosolygott rám bűnbánóan. Olyan nagy szemeket meresztettem rá, hogy akár ki is eshettek volna a helyükről. Mit lehet erre mondani?

– Semmi gond – jegyeztem meg kimérten, a mondat mögött hatalmas mértékű „kurva anyád” jelentéssel.

– Jegy, bérlet? – kérdezte, mire én unottan a kezébe nyomtam a fecnit, majd amint visszaadta, újra elmerültem a zenehallgatásban.

Az út további részét úgy töltöttem, ahogy mindenki tette volna; hallgattam a zenét, ami a fülemben szólt, bámészkodtam, doboltam a lábammal meg az ujjaimmal. Magyarán látványosan unatkoztam, egészen addig, míg a vonat be nem futott Budapestre. Akkor gyorsan felkaptam a hátitáskámat, s a bőröndömet is lerángattam a járműről. Arcomon hatalmas mosoly ült, örültem, hogy végre ott vagyok, hogy kapok levegőt, s már csak pár óra választ el attól, hogy hivatalosan is pestivé váljak. Mégis ezen érzések ellenére is elveszetten álltam a pályaudvar kellős közepén, magam mellett a csomagommal, körülöttem emberekkel, akik céltudatosan indultak el valamilyen irányba. Na igen, Noel, addig oké, hogy idejössz, de valahogy el is kell jutnod a célodig, nem? – morfondíroztam, mígnem eszembe nem jutott, hogy az lesz a legegyszerűbb, ha fogok egy taxit. Mit ne mondjak, ha egy pillanatra nem figyeltem volna, ellopják a fél karomat, de komolyan. Annyian voltak ott, hogy szinte mozdulni sem tudtam, szóval beletelt egy negyed órába, mire kikecmeregtem a tömegből. Utána rögtön bepattantam egy taxiba, s lihegve diktáltam be a címet.

– Nagy a nyüzsgés, mi? – nevetett a sofőr, a visszapillantó tükörből egy pillanatra felém fordulva. Az ablaknak döntöttem a fejemet, s sóhajtottam egyet.

– Hatalmas.

Ezután nem beszéltünk, de azt kívántam, bárcsak úgy tettünk volna! Bármi jobb a Dankó rádiónál, de tényleg. Esküszöm, előbb hallgatok meg egy Justin Bieber albumot, mint még egy olyan dalt, amit abban az egy órában nyomattak a rádióban.

Felüdülés volt, amikor a taxis kirakott egy parkolóban, mondván, hogy a ház egy forgalmas út mellett van, ott nem tud megállni. Őszintén szólva, szívem szerint egy forintot sem fizettem volna neki, mert a zenével az őrületbe kergetett, mégis a kezébe nyomtam a költséget, fogtam a cuccaimat és elindultam a lakásom felé. Meg kell mondjam, az autók hangja rohadt kellemes volt, előre féltem, hogy mégis hogyan fogok tudni én itt aludni. A napomat eléggé elcseszte ez a Dankó rádiós incidens, hiába igyekeztem jó pofát vágni, akkor is szomorú arccal bandukoltam. A szembejövők talán ezért néztek rám olyan furán. Vagy a csomagjaim miatt, ki tudja. A lényeg, hogy rendesen megnéztek maguknak.

Odaértem a házhoz. Mosolyogva konstatáltam, hogy a vezetéknevem már ott díszeleg a kapucsengőn, ahová gyorsan beütöttem a kódot és már be is mentem. Annak már kevésbé örültem, mikor eljutott a tudatomig, hogy nincs lift. A harmadikon volt a lakásom. Csodás.

Nagy nehezen feljutottam, lihegve nyitottam ki az ajtót, s izgatottan vártam, hogy meglássam a helyiséget. Zsákbamacska volt az egész, akkor derült ki, mégis mit vettem meg a több éve gyűjtögetett pénzemből. A zár kattant, ezzel egyidejűleg a szívem is dobbant egy nagyot. Lenyomtam a kilincset, s belöktem az ajtót. Nos, a mosoly az arcomra fagyott, az állam leesett, ugyanakkor a táskámat is a földre ejtettem.

– Mi a faszom?! – csúszott ki a számból ez a kétségbeesett mondat, ami tökéletesen leírta, mit éreztem abban a pillanatban, tekintve, hogy én soha nem káromkodok. Nagyjából az idegösszeomlás határán álltam, az arcom pedig grimaszba torzult, ahogy farkasszemet néztem az undorítóan zöld falakkal. Csak egy kicsit voltam ideges, nem akartam kiherélni Ádámot, ó, ugyan, miért is akartam volna ilyet. A bőröndömet odébb rúgtam, az ajtót hangosan becsaptam, s tartottam egy gyors terepszemlét. Csalódott voltam, de rohadtul.

Éppen a konyha kissé poros pultjait nézegettem, amikor megcsörrent a telefonom a táskámban. Lehet ennél rosszabb? Odasétáltam, s kivettem a készüléket. Meg se nézve, hogy ki az, felvettem a telefont.

– Tessék?! – szóltam bele idegesen.

– Na csá, gyökérgyerek – Ádám boldogan nevetett bele a telefonba, mire én hisztérikus állapotban gondolkoztam el azon, hogy helyből küldjem el az útszéli jó édes anyjába, vagy várjak vele egy kicsit.